Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vandi története

2010.05.03

Jan Fennell könyveit bújva olvastam először a border collie-ról, de akkoriban nem igazán csigázott fel, hogy utánanézzek, bár fogalmam sem volt, mi is ez a fajta tulajdonképpen, nem is hallottam még róla. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy Fifi problémáit helyre hozzam. Már csak azért sem keltette fel maga a fajta az érdeklődésemet, mert semmiit nem írt róla  a könyv, mindössze egy történet főszereplőjeként volt megemlítve egy ilyen fajtájú kutya, így magán a fajtán át is siklottam, a történet sokkal jobban érdekelt. Szintén Jan Fennell könyvében olvastam az obedience nevű sportról. Ez már annál inkább fölkeltette az érdeklődésemet, ugyanis Jan a díjlovagláshoz hasonlította, ami igen csak közel áll a szívemhez. Ezek után úgy gondoltam, kicsit utánanézek, mi is ez tulajdonképpen. Beírtam a youtube keresőjébe és megnéztem egy felvételt a Cruft's obedience bajnokságról. Lenyűgözött. Soha ilyen összhangot nem láttam még kutya és ember között, soha ilyen motivációt nem láttam még, amit a versenyző kutyák mutattak a gazdájuk felé. Megnéztem több videót is és feltűnt, hogy szinte minden versenyzőnek ugyanolyan kutyája van. Fekete-fehér vagy tricolor, közepes testű és hosszú szőrű kutyák. Bár a külsejük annyira nem taglózott le (bár nem is találtam csúnyának őket, inkább közömbösnek), de a munkastílusuk annál inkább. Láttam egy-két másik videóban másféle kutyákat is, de azok valahogy nem ragadtak meg annyira, mint ezek a fekete loboncok a munkastílusukkal. De egyelőre kimerült ennyiben az érdeklődés.

Jan Fennell könyveit újra és újra elolvastam, már szinte kívülről fújtam. Majd egyszer gondoltam egyet, és rákerestem az emlegetett border collie-ra. Akkor jött a felismerés, hogy ezek ugyanazok a kutyák, mint akiket az obedience videókban láttam. Innentől kezdve a gép előtt töltött időm egy jó részét az tette ki, hogy ismerkedtem a fajtával.

Mindeközben egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy legyen még egy kutyám. Több oka is volt. Mindig olyan szívszorító érzésem lett, mikor dolgozni mentem. Fifi minden távozásomkor velem akart jönni. Mikor látta, hogy készülődöm, sírni kezdett és hason kúszva próbált a lábam alatt kifurakodni az ajtón, hogy ő is jöhessen. Olyan rossz érzések fogtak el, mikor vissza kellett tuszkolnom és rázárnom az ajtót. Mindig azon gondolkoztam, milyen rossz lehet neki egyedül egész nap, míg dolgozom. Vajon mit csinálhat? Alszik egész nap? Vagy csak néz maga elé szomorúan? Hagytam ott neki játékot, de sosem nyúlt hozzá. Úgy éreztem, igazságtalan dolog ez egy olyan élőlénnyel szemben, aki alapvetően falkában él. Emellett volt rengeteg kudarc élményem is, úgy éreztem, a kutyaiskola és a kiképzők tanácsa ellenére sem boldogulok vele teljesen. Bár Jan Fennell módszere rengeteg dolgon átlendített és sokat javult a kapcsolatunk, valahogy mégsem éreztem tökéletesnek a dolgokat, már csak azért sem, mert voltak problémák, amikkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Tudtam, hogy alapvetően bennem van a hiba, mégis, magamban próbáltam mindig a felelősséget azzal hárítani, hogy ráfogtam az okokat Fifi hányattatott múltjára. Ez a két dolog vezetett el ahhoz, hogy megfogalmazódott bennem a második kutya gondolata. Felmerült bennem a menhelyi örökbefogadás lehetősége, de bevallom, Fifi után kicsit tartottam ettől, noha tudtam, nem csak bántalmazott kutyák vannak a menhelyeken. De szerettem volna belekóstolni abba, milyen érzés lehet fölnevelni egy kiskutyát, szerettem volna tudni, ha pici korától én foglalkozom vele, vajon mivé cseperedik. Így hamar egyértelmű lett, hogy fajtatiszta kutya legyen a választásom. Már csak azt nem tudtam, melyik fajta. Eleinte valami Fifihez hasonlatosra gondoltam, mondjuk egy szálkás szőrű tacskó. Olvasgattam róluk és őszintén amennyire megragadott, annyira ódzkodtam is, féltem, hogy nem bírnék vele, tudtam, hogy Fifiben jócskán van a tacskók temperamentumából. Ezért tovább kutattam, valami lágyabb jellemű fajta után. Nagyon tetszettek a spánielek is, de éreztem, nem ez a fajta lesz a nyertes, jellemben nem passzol hozzám. Majd egyszer csak megkérdeztem magamtól: ragaszkodom egyáltalán a kistermetű kutyákhoz? Mindig is lenyűgöztek a nagytestű kutyák. Valahogy teljesen másak, mint a kicsik. Valahogy sokkal "kutyábbak". :) Ugyanakkor tartottam attól, hogy rengeteget esznek, nem tudnám fedezni anyagilag egy nagytestű kutya ellátását. Meg ott volt a mozgás is. Mindezek ellenére szemezgetni kezdtem a golden és a labrador retrieverrel. Az ő jellemük már sokkal inkább megragadott, szimpatikus volt, hogy könnyen kezelhetőek és barátságos a jellemük. Bár utólag visszagondolva sosem voltak irántuk mélyről jövő fellángoló érzéseim, mégis írtam néhány kennelnek kiskutya iránt érdeklődve. Kicsit csalódott voltam, ugyanis egyik sem válaszolt, még anynit sem, hogy jelenleg nem terveznek almot. De utólag, nem hogy nem bánom, hanem örülök is neki. A border collie ebben az időben valahogy feledésbe is merült, majd teljesen véletlen kezdtem újra nézegetni a fajtát, mégsem fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen kutyám legyen - nagyon féltem hatalmas mozgás és foglalkozás igényétől, ezért nem is gondoltam arra, hogy ilyen kutyám legyen. Aztán valahogy ez észrevétlenül megváltozott. Újra nézegettem az obedience-t, olvasgattam a fajtáról és egyre erősebben éreztem valamiféle különleges vonzalmat irántuk. Mígnem ez a vonzalom olyannyira elhatalmasodott rajtam, hogy úgy éreztem, igen, ez az a fajta, amit keresek. Innentől kezdve bele is vetettem magam a keresgélésbe. Szintén írogattam kenneleknek, de válaszok ismét nem érkeztek. Hetekkel később jött egy e-mail, a Blessed Borders Kenneltől. E-mailezni kezdtünk a tenyésztővel, kifaggatott, honnan ismertem meg a fajtát, majd az obedience-t, miért szeretnék ilyen kutyát, mi a célom vele, milyen körülményeket tudnék neki biztosítani. Majd felajánlotta, látogassam meg őt és a kutyáit. Heves természetem van, így még a személyes találkozó előtt már biztosra vettem, hogy ő lesz a kiválasztottam. De Evelin figyelmeztetett, ne kapkodjam el a döntést, nézzek meg több kennelt, mielőtt választok. És ezért nagyon tisztelem Őt, mert nem akart minden áron rámtukmálni kutyát, nem akarta, hogy feltétlenül nála hagyjam ott a pénzem. A mai világban meggyőződésem, hogy ritka az ilyen. Ugyanakkor a vesztem is ez lett... :) Pontosabban a türelmetlenség. Egyik legnagyobb hibámnak tartom, hogy mindent azonnal akarok és nagyon nehezen viselem, ha várnom kell dolgokra. A kiskutyával is így volt. Evelinnél egyelőre nem volt várható kiskutyák születése, legalább fél évet kellett volna várnom. Több kennelből nem válaszoltak, többszöri megkeresés ellenére sem. Majd egyszer egy barátnőmmel beszélgettem arról, hogy kiskutyát szeretnék venni, egészen pontosan border collie-t. És a sors furcsa fintora, hogy a barátnőm ismerősénél akkorra várták kiskutyák születését. Ráadásul nem is volt messze, így le is csaptam a lehetőségre. Kecsegtetett, hogy törzskönyves alomról van szó. Mikor 6 naposak voltak, el is mentem megnézni őket. Kifaggattam a lányt, aki a szuka tulajdonosa volt. Már akkoriban tudtam a szűrések, tenyészszemle, ösztönpróba és kiállítások jelentőségéről, de valahogy nem vettem komolyan. Azt mondta, a szuka szülei szűrtek, mindentől mentesek, így ő nem látta jelentőségét a kutyája szűrésének. A kan is egészséges. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez akkor sem helyes hozzáállás, de egyszerűen elvarázsoltak azok a kis gombócok, ahogy sipítoztak az anyjuk körül. Tovább beszélgettünk a részletekről, végtére is a lényeg az lett, hogy ez egy "hobbi alom". Nem tudom, mennyi ideig voltam ott, de annyit igen, ami elég volt arra, hogy beleszeressek a kiskutyákba. Az egyik kiskutya különösen megtetszett. Még ki sem nyílt ugyan a szemük, mégis , ahogy figyeltem őket, láttam, melyik az, amelyik közömbösen fekszik, melyik az, amelyik állandóan szinte félrelöki az összeset, hogy ő tudjon gyurmázni a mami csecsén és melyik az, amelyik az arany középút. Ráadásul pont ez a pici volt az, amelyik legjobban tetszett, így minden fenntartásom ellenére lefoglaltam - ekkor még - Arielt...

 

A mappában található képek előnézete Vandi