Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


H. Annamária vagyok, 1985-ben születtem Debrecenben. Hajdúszoboszlón nőttem fel egy lakótelepi panellakásban - ennek ellenére mindig is állatbolond voltam. Már egészen kicsi korom óta állatok vesznek körül. Voltak papagájaim, teknőseim, tengeri malacom, halaim, fehér egerem, 8 éves korom körül lobbantam lángra a lovak iránt, a Mamámnál voltak malacok, nyulak, mind a mai napig vannak tyúkok és bár a közvetlen környezetemben nem, de a családban mindig is ott volt: A KUTYA. :) Mióta eszemet tudom, mindig is szerettem volna egy saját kutyát, de a szüleim sosem engedték. A klasszikus szülői kifogásokkal jöttek. Azt sétáltatni is kell, nem fogok róla megfelelően gondoskodni, hullik a szőre, sokat eszik, lakásba nem való. Kevés dolog volt, amit nem tudtam kiharcolni a szüleimtől magamnak, de a kutya ezek közé tartozott. Valahogy aztán fel is adtam és sok éven át feledésbe is merült, csak távolról csodáltam őket, az intelligenciájukat, ragaszkodásukat az emberhez és egyszerűen csak azt, hogy kutyák.

Az Édesapámnál, még nagyon régen átmenetileg lakott egy bernáthegyi, Betti volt a neve. Sosem felejtem el Őt. Nem is tudom, olyan 7-8 éves lehettem. Sokszor azt játszottuk, hogy apukám ment a biciklivel, a kutya utána, és húzott engem a pórázzal a görkorcsolyámmal. :) Nagyon kedves kutya volt, imádtuk egymást. Aztán egyszer csak Betti eltűnt az életemből, apukám azt mondta, el kellett ajándékoznia, mert nem tudta tartani, nagy kutya volt. :(

A Mamámnál is élt egy kutya, aki gyakorlatilag az egész gyermekkoromban velünk volt. Cuki volt a neve, egy igazi utcai vegyes, de valami tacskó keverék kutyuska. Ő igazi falusi kutya volt, aki egy hosszú futóláncon élt, mindig moslékot evett és elszunyókált a ládája mellett. Mai eszemmel a gondolatától is rosszul vagyok az efféle kutyatartásnak, de határozottan emlékszem, Cukit ez egyáltalán nem zavarta, ő tökéletesen elvolt így. Bár én azért ha csak módom nyílt rá, mindig megsétáltattam és nagyon sokat játszottam vele. :) Ő volt az a kutya, akivel kapcsolatban rájöttem, ember és kutya között valamilyen különleges kapcsolat fűződik. A Mamámnak volt egy élettársa. Mindig a kertben ücsörgött, nem messze a kutyától. Nekem mindig is úgy tűnt, hogy nem sok kapcsolata van a kutyával, de ma már ezt illetően erős kételyeim vannak. Középiskolás lehettem és Cuki is elég öreg volt már, mikor a Mamám élettársa agyvérzést kapott és lebénult a fél oldalára. És ekkor jött a döbbenet, ugyanis néhány napra-hétre rá (már pontosan nem emlékszem) Cuki is lebénult a fél oldalára. :( Egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem a véletlen műve, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan kötelék Cuki és a Mamám élettársa között. De míg a Mamám élettársa majd' 10 évig eléldegélt a tolószékében, Cukit sajnos el kellett altatni. :( Öreg volt már, lebénulva nem tudott mozogni, borzasztó állapotba került, ezért a Mamám úgy döntött, nem hagyja szenvedni Cukit, kihívta az állatorvost és Cuki átröpült a szivárványhídon. :( Nem tudom pontosan, hány éves lehetett, de nagyon sok. Még ovis lehettem, mikor Mamához került, már akkor sem volt teljesen kölyök, én pedig majdnem 18 voltam, mikor elpusztult. Emlékszem, Mamám mesélte, hogy azért hozta el a szomszédtól, mert véletlen született és ha nem talált volna gazdit neki a szomszéd, agyon csapta volna... :( Így bármennyire is láncon élte le az életét, Mamám mégis csak megmentette és bárki bármit mond, Cukinak jó dolga volt nálunk - na jó, azért a láncért mindig harcoltam Mamával, de hát kicsi voltam még, na. Cuki talán még nagyobb hatással volt rám, mint Betti, talán azért is, mert az egész gyermekkoromban ott volt a családban, együtt nőttünk fel. Mind a mai napig összeszorul a szívem, ha eszembe jut és bár nem laktam vele, hiszen Mama kutyája volt, de így is nagyon hiányzik. Amikor mentünk Mamához, mindig előjött és hatalmasakat szökkent, csóválta a farkát és úgy csillogtak a barna gombszemei. Nyugodj békében, Cuki. :(

Cuki után hosszú szünet következett. Pont abban a korban voltam ráadásul, mikor minden jobban érdekelt, mint ami eddig életemben. A kutyákkal sem sok kapcsolatom volt ekkoriban és a lovaktól is eltávolodtam. Egy-két ismerősnek volt kutyája, akik igazi kedvencként éltek velük - ráadásul Igazi Kutyaként és nagyon okosak voltak. Ezek a kutyák lenyűgöztek, csodáltam őket. De az, hogy saját kutyám legyen, valahogy évekre feledésbe merült. Közben az Édesapámra rátalált Benjy - Anyukám így nevezte el - egy kis jagd terrier szerű keverék  szuka kutyus (igen, Benjy a neve...), akire halálosan féltékeny lettem. Akkor már nem laktam otthon és a lázadó korszakomban iszonyatosan irritált, hogy hazamegyek és nem körülöttem forog a világ, hanem e körül a fekete kis szőrgombolyag körül. De hát kutya volt, így a rossz érzéseim nem tartottak sokáig, végül összebarátkoztunk, de nagyon.

A dolgok akkor kezdtek megváltozni a kutyák és közöttem, mikor már itt Pesten megismertem a (volt) kolléganőm kutyáját, Bessy-t, a magyar vizsla keveréket. Bámulatosan okos kutya, egyszerűen Igazi Kutya. Egyszerűen lenyűgözött a rengeteg aranyos trükk, amit tudott és az, hogy bárhol, bármikor póráz nélkül sétált, akár a legnyüzsgőbb budapesti forgalomban is. Egyszerűen megbabonázott. Talán ő ihletett meg újra a kutyák iránt és talán Bessy volt az, aki miatt újra megfogalmazódott bennem, hogy igen, szeretnék egy kutyát! De rengeteg dolog volt még akkor, ami visszatartott ettől a felelősségteljes döntéstől.

Bessy gazdájának volt egy gazdi keresője, egy Whiskey nevű yorkishire terrier. Egészen pontosan az anyósa lányáé volt, aki mikor megszülte a gyerekét, nem tartott tovább igényt a kutyára és elvitte az anyjának, aki szintén nem kívánta az ezzel járó felelősséget az életébe. Így én lettem Whiskey potenciális gazdijelöltje. Később viszont a kedves anyós meggondolta magát és megtartotta Whiskey-t, mondván, nem fog csak úgy odaajándékozni senkinek egy 60 ezer forintos kutyát... Így hatalmas csalódás ért, mert már teljesen fel voltam villanyozódva Whiskey miatt, de végül mégsem lehetett az enyém. Majd néhány héttel később felhívott a Bessy gazdája, menjek át hozzá, játszóruhában, van egy meglepetése. 2008. május 21-e volt. Már a játszó ruhából sejtettem, hogy kutyáról lesz szó, szilárd meggyőződésem volt, hogy Whiskey lesz az. De már nem akartam komolyan venni az egészet, így eszemben sem volt játszó ruhában menni. Leszálltam a buszról, a lány már ott várt a ház előtt. Mondta, csukjam be a szemem és várjak itt. Így is tettem. Kijött, a szemem továbbra is csukva kellet tartanom és a kezem is ki kellett nyújtanom, tenyérrel fölfelé. Majd egyik kezembe belenyomott egy műanyag izét (ami egy játéksüni volt), a másikba pedig valami fonalszerű tárgyat - a vékony textilpóráz végét. "Most már kinyithatod" - mondta. És ott volt: nem Whiskey! :) Csak majdnem: egy yorkshire terrier - szálkás szőrű tacskó keverék féle forma kiskutya, ártatlan szemekkel pislogva, remegve, megszeppenve. A lány pedig ennyit mondott: "Ő Fifi, a tiéd!"